Hogyan növeld a gyermeked önbizalmát? …és hogyan NE…

Gondolj vissza egy kicsit a gyerekkorodra. Te hányszor kaptál bírálatot, kritikát azért, mert megdicsérted magad? Volt-e olyan, hogy gyerekként belenéztél a tükörbe, vagy megláttál magadról egy fényképet, és megállapítottad, hogy milyen szép, okos, fess, helyes… stb vagy? Ilyenkor mi volt a környezeted reakciója? Egyetértettek, megdicsértek ők is? Vagy talán dorgáltak érte, és mondták, hogy ne legyél ilyen „beképzelt majom”, és „az öndicséret büdös”?

A mi családunkban nem volt divat, hogy valaki örömmel megdicséri, elismeri magát azért, amiben ügyes, ahogy az sem, hogy a külsejét szépnek, vonzónak találja, és ezt hangosan ki is mondja. Nemhogy nem volt divat, hanem egyenesen nagyképűnek, beképzeltnek titulálták azt, aki ilyen módon kifejezte önmaga szeretetét. Az én környezetemben inkább abban versengtek, hogy ki tudja jobban ostorozni, kritizálni magát. A dicséretet, bókokat sem fogadták be, ahogy aztán én sem. Ahogy cseperedtem, arra emlékszem, hogy ez a minta az önmagamhoz fűződő viszonyomban szépen bekúszott a bőröm alá. Én is egyre kisebbnek, jelentéktelenebbnek, értéktelenebbnek éreztem magam. Szótlan voltam, mert féltem, hogy megítélnek, ha valami rosszat, valami „hülyeséget” mondok. Inkább csendes passzivitásba vonultam.

Aztán volt olyan időszak is, amikor minden kívülálló, aki csak futólag ismert, azt hitte, hogy túlteng bennem az önbizalom. Középiskolás koromban határozottnak, már-már nagyképűnek tűntem, szerettem a középpontban lenni. Csak amikor komfortzónán kívül kerültem, vagy egyedül maradtam, akkor derült ki, hogy valójában ez csak egy álarc, amit önvédelemből húztam magamra, hogy ne bántsanak. Valójában szomjaztam a visszajelzést, a megerősítést, hogy jó, amit csinálok.

Hálás vagyok mindazért, amit ennek kapcsán megtapasztaltam, és hogy ezek mentén a helyzetek mentén megismerhettem önmagam. Már tudom, hogy számomra mit jelent önmagam szeretete, megbecsülése. Jó úton haladok, és persze tudom, hogy mindig van feljebb. 🙂 Immár azt is rögtön felismerem, ha valaki nem szereti eléggé önmagát, bármelyik végletben is legyen éppen.

A nagyképűség és az önbizalom között az a látványos különbség, hogy aki nagyképű, beképzelt, az általában hangosan, feltűnően bizonygatja mindazt, amiben jónak szeretne látszani. Az egészséges magabiztossággal rendelkező személynek ehhez nem kell reklám. Ő egyszerűen csak jóban van önmagával, és a világgal is, nem harcol, nem bizonygat semmit, és nem akar túlzottan megfelelni másoknak sem. A körülményektől függetlenül szereti önmagát.

Nézzünk meg a jelenség mögött húzódó néhány tipikus élethelyzetet…

Gyakori jelenség, hogy a szülő komoly hiányként élte meg, hogy őt nem igazán ismerték el, nem kapott elegendő pozitív visszajelzést gyerekként, ezért ő folyton dicséri a gyerekét, szinte ajnározza őt. Ezzel az a gond, hogy pont a másik végletbe esik ilyenkor a gyerekkori hiányhoz képest, ami inkább kompenzálásnak mondható, mintsem ideálisnak.

Az a gyerek, akit folyton ajnároznak, dicsérgetnek mindenért, ebből azt tanulja meg, hogy mindig kívülről kapja a visszajelzést, ezért nem is tanulja meg megadni magának.

Ez később ahhoz vezet, hogy mindig mástól várja a pozitív visszacsatolást, és nem tudja önállóan értékelni saját magát. Ha pedig nem kapja meg valakitől, akitől nagyon várná, akkor csalódott lesz. Ez azt eredményezi, hogy mindig függeni fog a külvilág véleményétől, ami erős megfeleléskényszerhez vezet.

Mit tehetünk szülőként ilyen esetben?

Mi Krisztiánnal mindketten úgy éltük meg, hogy gyerekként túl kevés dicséretet, elismerést kaptunk. Ezért szülőként természetesen figyelünk arra, hogy dicsérjük a gyerekeinket, de emellett gyakran (szinte minden este) beszélgetünk velük arról, hogy aznap mi volt az, amiben szerinte ügyes volt, amiben fejlődött, vagy mi volt az a napjában, ami miatt meg tudja dicsérni önmagát. Mára már megszokták ezt, és örömmel újságolják el, ha valamiben ügyesek voltak, és örömmel el is ismerik magukat érte.

Emellett a másik oldalra is figyelünk, a kritika megfogalmazására. Ennél azt az alapelvet tartjuk szem előtt, hogy NEM A SZEMÉLYÉT kritizáljuk, minősítjük, ha valamit rosszul csinál, hanem csak az adott viselkedést, cselekedetet. Például nem azt mondjuk, hogy: „Ne legyél már ilyen szenya a tesóddal!”, vagy „De kis ügyetlen vagy!”, hiszen ezek mindegyike az ő személyéről szól, hogy Ő milyen. Az ilyen minősítéseket hajlamos örökérvényű kritikának venni a gyermek. Ehelyett inkább így fogalmazunk: „Ez, amit most csináltál/mondtál, nem helyes/bántó, kérlek, inkább így, vagy úgy tedd.” vagy „Ez most nem jól sült el kicsim, sebaj, gyere, beszéljük meg, mit csináljunk másképp legközelebb.”

Ez azért fontos, mert ebből azt tanulja meg, hogy hibázhat, és ettől függetlenül bármi történjék is, Ő MAGA akkor is SZERETHETŐ, szeretve van.

Mihez vezet, ha mindent megcsinál a szülő a gyerek helyett?

Gyakran látunk olyan helyzeteket, amikor a szülő „elfelejti”, hogy a gyerek fejlődik, és egyre több feladatot rá lehet bízni. Sok szülő inkább megcsinálja helyette, mert az gyorsabb, nem kell vesződni azzal, amíg megtanulja jól csinálni az adott dolgot a gyerek. (Bevallom, én is hajlamos vagyok erre…) Ezzel az a gond, hogy elvesszük a kezéből a tapasztalás lehetőségét. Elvesszük tőle azt az élményt, hogy „sikerült, megcsináltam! Eddig ez nem ment, de már sokkal ügyesebb lettem, már ez is megy nekem.”

A saját siker elérésének átélése hatalmas lökést tud adni az önbizalomnak.

Adjuk tehát a kezébe a sikerélmény megszerzésének, a saját tapasztalásnak a lehetőségét. Ha inkább mindent megcsinálunk helyette, csak azért, mert akkor gyorsabban haladunk, vagy nincs belőle akkora felfordulás, akkor ő azt fogja hinni, hogy ő nem képes rá. Nem is fogja megtanulni, természetes lesz számára, hogy valaki más megcsinálja helyette. Ezért érdemes mindig a korának megfelelő feladatokkal ellátni őt, egyre több dologba bevonni akár az otthoni teendőkből. Egyrészt látja, hogy nem magától lesz például rend a szobában, másrészt örülni fog, hogy segíthet, és sikerként könyveli el magában ezeket a helyzeteket.

Tudom, ez nem mindig könnyű. Nekem például az okozott korábban nehézséget, amikor a főzésben, sütésben akartak a lányaim segíteni. Csak azt láttam, hogy ez mekkora kosszal, felfordulással jár, és sokszor inkább megcsináltam én magam. Aztán felismertem, hogy anyu volt az, aki inkább kiküldött minket, gyerekeket a konyhából, hogy ne csináljunk neki több gondot. (Felnőtt fejjel természetesen megértem, hogy mi volt emögött.) Ennek kapcsán rájöttem, hogy ha én ezt a kis bosszúságot bevállalom, azzal (a plusz takarítanivalón kívül) több dolgot is nyerek:

  1. Közös élményt élünk át együtt, amire mindig emlékezni fognak.
  2. Látják, hogy mennyi munkával, idővel, energiával jár, amíg egy étel elkészül.
  3. Azt is látják, tapasztalják, hogy utána mennyit kell takarítani, pakolni, hogy újra rend legyen.

Ezek fontos muníciót biztosítanak számukra a későbbiekre. Én sem fogom soha elfelejteni a közös sütéseket a nagymamámmal. A mini gyúródeszkát, a maradék tésztából betű alakúra formázott teasütemény illatát. Ezért úgy döntöttem, elengedem a maximalizmust, és inkább megélem velük ezeket a pillanatokat, mert tudom, hogy néhány év múlva jó érzéssel fogunk emlékezni rájuk.

Itt fontosnak tartom kiemelni tehát, hogy mekkora jelentősége van annak a gyerek önbecsülését tekintve, hogy hogyan reagálunk arra, ha ő segíteni akar nekünk valamiben. Megértéssel, türelemmel, ezzel jó élményt adva, vagy inkább korholjuk, hogy ne legyen láb alatt. Biztatva érzi magát arra, hogy legközelebb is jöjjön, vagy elvesszük egy életre a kedvét a próbálkozástól? Képzeljük egy kicsit bele magunkat az ő helyébe. Milyen érzéseket okozunk neki a viselkedésünkkel?

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor nincs idő/türelem/lehetőség arra, hogy bevonjuk őt. Ilyenkor érdemes megbeszélni vele, hogy most nem fér bele, és állapodjunk meg, hogy legközelebb (belátható időn belül) mit fogunk közösen csinálni. Ezzel megnyugszik, és nem magában fogja keresni a hibát, hanem megérti, hogy a körülmények most nem alkalmasak a közös tapasztalatszerzésre.

A fenti példákból is látszik talán, hogy ezt sem lehet minden pillanatban tökéletesen csinálni, és előre nem tudhatjuk biztosan, hogy minek milyen következménye lesz, hogyan éli meg a gyermek ezeket a történéseket. Azzal, ha néha beleéljük magunkat az ő helyébe, már sokat tehetünk azért, hogy egyre tudatosabbak lehessünk ezen a téren is.

+ 1 tipp:

A gyerek nem abból tanul meg dolgokat, hogy te mit MONDASZ neki. NEM a hegyibeszédekből, hanem utánzás útján tanul, a TE viselkedésed, viszonyulásod, mintáid alapján éli az életét. Tehát nem attól lesz önbizalma, nem attól fogja szeretni magát, ha azt mondod: „Szeresd magad kislányom/kisfiam!”, hanem attól, hogy látja, hogy TE HOGYAN szereted magad. Te hogyan viszonyulsz a testedhez, hogyan állsz ki magadért, hogyan becsülöd meg önmagad.

Ha ezen dolgozol, azzal teszel a legtöbbet az Ő önbizalmának növeléséért is. És magadért is. És a családodért is. 🙂 Szóval… önbizalomnövelésre fel!

 

Írta: Koller Zsuzsanna

 

Ha ezzel a témával kapcsolatban kérdésed, felvetésed van, keress bennünket a tanacsadas@tudatoscsalad.hu e-mailen.

További tartalmakért kövess minket az alábbi közösségi felületeken:

Weboldalunk: www.tudatoscsalad.hu

Instagram: https://instagram.com/tudatoscsalad

Facebook: https://www.facebook.com/tudatoscsaladban

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCVDQfgBCYc_D4JwgvjwPqzw

Podcast: https://anchor.fm/tudatos-csald

Hozzászólok

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top